Valahonnan, valakinek, de miért?

Pár napja találtam egy verset a fiókomban, milliónyi mappa között. Fogalmam sincs, hogy miért írtam, kihez szól, s egyáltalán mikor vetettem papírra. Lehet, hogy valahol már fenn van. De azért bemásolom.



"Igen, rólad szól és neked"


Mikor nem tudni, hol kezdődik a múlt,
s hol végződik a kezdet, tudom, hogy benned elvesztem.

Megharapott a semmittevés, az undormányos népi kór, ah,
vallomásos álszentkedés, ahol egyedül semelyikünk igaz.

Mert mit és a szó, ha ki nem bontható,
mit ér a betű villódzón arcomba, ha kétely, benned mit szólaltatnak.

Vak hízelgés szól a semminek? Fürkészvén e nyájat, de bágyadt?
Vágóhídra küldesz vagy áltatsz? Pedig tudom, te is az vagy: állat...

Türelem reszket az ágon, hol engem érezhetel,
kiváncsian búsulok a mába, hátha a horizonton észre veszel.

Addig is építek légvárat, hogy a hajó el ne menjen,
s higgyem, bevégeztetett a múlt, s küszöbön áll a kezdet.

Máglyák

Körforgás


Pandora lesz a neved, mely időtől csuklódban lüktetem.

Ezen óráktól szülte sötét titkát, csillagjegye ideálját.
Nihilbe torkollott az Értelem ambivalens folyama. Tán
Galambként olajfaággal is mutatkozott mézszavú Pandora, s
Engedett még almát tépnem fénylő, ám férges fának Mennyejéből.
Takarodtam undorral lakomája színhelyéről, én, a főfogás, de
Átkarolt a szürkület, hol nyomomba buzgón szegődött a Szószegő, s
Nem szabadult béklyóm a Hajnal aranyfürtjeinek nimfazengésitől.

Csendes halált sem óhajt a bukott szív. Hisz Pandora éget még.

(2010. február 4.)

Immáron a helyes máglyán égek én. S el nem szalasztom a lehetőséget, hogy életem ne e máglyán érjen véget.

666-os típusú találkozás

Még egy akroníma... És...

Fals bizakodás

Falról kapart, rohadt borsót vágott az ál-áhítat elém ma, mert
Üzér ő a szavakkal. S a mérget ismét szenvtelenül belakmároztam.
Sorra hány fogást tűzöl még? Netán már minden ígért étek elenyészett?
Tar lesz ez asztal, jóslatom bevégez’, az egzaktnak nincs értelme!
Beborult a Hajnal, hogy előtte fényével megvakítson, s az áhitattal
Együttesen, kipeckelve szemem, a létnek egy torz, de mégsem új arcot mutasson.

Megvillant ma ragyogása – bár orcája tündöklése ne fakó hamuvá változott volna!
Elém tárult mosolyráncaiban örömének férgei, s boldogságom mennybe szállt… Hacsak!
Nem kitépett szívemmel jár keringőt most pokolfajzat Lucifer és Beliál, s
Tetvekkel szórják be múltamat, s lészek sivatag, melyből vér száll alá.

Te! Ki áhitattal ragyogtattad be éltem hajnalát, midőn az éjszakából felocsúdtam!
Ember voltam, s feljebb emeltél… mivé lettem most, midőn az alkonyt te is elhoztad?!
Ráismertem félelmedre, titkaidra! Emlékezz hát, hittel mérgezett Hajnal, szép szavadra! S
Vedd epédbe mártott tekintetem, Sunnyogás! Suttogásod hitzúzó… FÁJDALOM, ÁRULÁS!!!

Ábrándos ármány

Csalárd főnixkönny áztatta gyepre űzte megtévedt áldozatát a vad, s
Aranytól tündöklő égbolt álruhája alatt vacogtam én, egy másik vad.
Liliomra léptem mezítláb - a főnix elszállt, nyomában csak hamueső ért;
Ó, ha a felhővilág s szikrája előbb nem vakít el,
Dadoghatnám sóhaját a kerge űző jajveszékelésének. S bár
Álmot láttam: a Napisten lehelete óvta életre kelt menedékem határát, de
Sáros gúnyba űzte megtiport vadságom, mert sárga lett a liliom lábam nyomán.

Egy régi vers

Elcsépelt a rím, mibe most kapaszkodom,
de hiányod olthatatlan,
közelségedre szomjazom.
És kipicsáz az élet, hogy veled akartam lenni,
az emlékeken csüngni, szívből kapaszkodni.
S tettelek házamban csúszómászóvá,
lelkem legsötétebb bugyrain uralkodóvá...
Vérben forog szemem dühtől és vágytól,
de kioltani ez égést még mindig nem vágyom!
Így hasítok verset magam dekadens világából,
Mélyrepülök s érted, Fájdalomért kiáltok!